No de mit és hogyan is keresgéljünk magunkban? Mikor kell gyanút fogni, hogy túlzottan apatikusak, vagy elfogultak vagyunk?

Miközben felnövünk és több-kevesebb sikerrel megtanuljuk az együttélés -ösztöneinkkel sokszor teljesen ellentétes- szabályait, jól megtöltjük magunkat frusztrációkkal, félelmekkel, vágyakkal. Mivel kultúránk még igen kevéssé támogatja mindannak az észlelését, megfogalmazását, megértését, kezelését, ami (még) nem jelenik meg testi tünetekben, ezért sajnos igen nehéz ezekkel mit kezdeni. Majd mindenkinek vannak olyan testi, vagy lelki gondjai, amik miatt a döntéseit nem a szabad akarat, és jól felfogott, egészséges (környezetünkkel harmonizáló) önérdek vezérlik, hanem vélt, vagy valós félelmeink. Ezen dolgaink elrejtésére mások, de leginkább saját magunk előtt, olyan mélyen gyökerező komplex érvrendszert, szokásokat „fejlesztünk” ki, hogy önmagunk előtt biztosan de mások előtt is erősen rejtve maradnak. Ezek olyan erős bástyákká válnak az idők során, hogy minden direkt kérdést, rámutatást meglepő „sikerrel” hárítanak el. Persze ezzel addig nincs is semmi tennivaló, ameddig ez nem terheli indokolatlanul a környezetet, vagy a személyt, saját magát. Ha vannak tabuk az életünkben, ha van, amiről nem merünk/akarunk teljes nyíltsággal (legalább önmagunk előtt) beszélni, gondolkodni, ha egy-egy dolgot nem akarunk/tudunk más szempontok szerint is mérlegre tenni, akkor könnyen lehet, hogy szükségünk van némi önvizsgálatra.

A társadalmunkat emberek alkotják, akiknek fizikai és mentális egészsége alapjaiban befolyásolja egymáshoz, és a környezethez való viszonyukat. Feszültséggel, frusztrációkkal, elfojtásokkal, félelmekkel küzdő emberek sokasága természetesen rányomja bélyegét a kialakuló társadalomra, és annak lehetőségeire. Ezzel könnyen okozhatunk magunknak egy kilátástalanul hosszú, olyan lejtőt, amiről nincsen visszaút. Olyan ez mint a súlyos mentális betegségek kezelés nélkül. Időről-időre vannak szép pillanataink, de a szimpla vegetáció felé haladunk biztosan. Ilyenkor már nagyon nehéz segíteni rajtunk, de többnyire már nem is igényeljük, mert ekkor már minden mindegy. Feladjuk, akik valamelyest áldozatainak érezzük magunkat az elnyomó és igazságtalan rendszernek, amivel szemben egyenként valóban tehetetlenek vagyunk?


Természetesen itt el kellene különíteni azt, ami már betegség, és szakszerű segítség nélkül nem javítható, és azokat a mentális problémákat, amiken mindenki átesik miközben felnő, és egy kis gondolkodással, belátással sokat javíthatunk rajta. Nem kóros esetekben nyugodtan lehetünk önmagunk, barátaink segítői, lelki gondozói.

Hiszünk benne, hogy a legtöbb ember képes észleni félelmeit, elfojtásait, kényszeres dolgait, mert ez a kulcs. Az első lépés ahhoz, hogy felszabadítsuk magunkat a ránk rakott, de magunk által makacsul őrzött béklyóinktól. Az észlelést a tudatosítás kövesse, aztán mindezt el kell fogadni, és megszeretni, mert ezek vagyunk. Egy-egy EMBER.


Megértés és elfogadás nélkül pedig képtelenség úgy táplálni lelkünket, hogy az valóban befogadható legyen. Először rendezzük a sajátunkat, hogy ne inogjunk, aztán a biztos hátországgal hiteles „külpolitikát” folytathatunk. Enélkül maradnak az újra és újra lefutott körök, amikről sokszor azt hisszük, hogy ez más, mert szinte semmi sem ugyanolyan benne, csak majd a kudarc a végén.


Milyen könnyű is ezt leírni, de megtenni korántsem ilyen egyszerű. Kilépni abból az ismert, és sokszor kellemes környezetből, amiben gondosan elrejtettük nemkívánatos részeinket úgy, hogy belátásra képtelen egónk maradéktalanul kiélheti önnön dicsőségét. (persze az egónk fontos, de nem mint egyeduralkodó, hanem mint egy részünk a többi mellett) Aztán időről-időre megbillenünk, és újra és újra kikiáltjuk bűnösnek, féltve takargatott dolgainkat, pedig ezek is mi vagyunk. Egyrészt rengeteg energiát igényel állandóan szerepet(ket) játszani, hogy olyannak tűnjünk, amilyennek mások, vagy egónk akar, másrészt pedig elrejtett dolgaink újult erővel törnek a felszín felé, helyet követelve a megértés asztalánál. Nem arról van szó, hogy bármikor engedjük szabadjára vad dühünket és zúdítsuk az első szembejövőre, hanem észleljük, mikor elhatalmasodik az érzés, tudatosítsuk, most ez történik, fogadjuk el, hogy ez is egy tulajdonságunk, és keressünk neki a környezetünk számára elfogadható megnyilvánulást.


Olyan ez, akár egy hangszer, ahol a kedvelt tulajdonságaink az olyan hangok, amelyeket mi magunk szólaltatunk meg amikor szeretnénk, és az összes takargatott pedig önálló életet él. Így nem lehet tisztán játszani, de ha elfogadjuk milyenségünket és megbarátkozunk vele, akkor egyre több szálon történik az, amit bölcs, harmonikus ember mivoltunk szeretne: tisztán, legjobb tudással játszani.


Az ember a maga teljességében rendelkezik minden olyan lehetőséggel, amelyekből tulajdonságok, képességek, szokások lesznek, és ezek milyenségét, elfogadottságát koronként, társadalmanként, vallásonként, kultúránként jónak, vagy rossznak könyvelik el, és ennek megfelelően erre, vagy arra kondicionálnak. Nem azért mert, rossz szándék vezeti szüleinket, tanítóinkat, hanem mert ők is ezt kapták, és adják tovább emberöltők óta. Talán csak nem tettek fel kérdéseket értékrendjük, szokásaik, hitvallásuk jóságáról, tartósságáról. Nem akarjuk bántani sem őket, sem távolabbi elődeinket ezért. Tanulni szeretnénk hibáikból, és amikor majd ránk kerül a sor, hogy továbbadjuk amit kaptunk, tanultunk, akkor igyekszünk majd bölcsebbnek lenni, hogy a jövő generációja minél kevésbé a múltjával küzdjön, és sokkal inkább a jelenében éljen és felelősen döntsön, ha a jövőjéről van szó. Ez azért elég utópisztikus, de a szándék a fontos, és nem az, hogy mennyi vétlen hibát követünk el közben.

Szóval apátiánk, vagy elfogultságunk mélyebb gyökerei nem a politikai elit mocskos játszmáiban, arcpirító hazugságaiban, kiábrándító pofátlanságában, mézes-mázas hamis ígéreteiben, egymással összekacsintó cinkos tetteiben keresendő, hanem először is saját magunkban. Ott legbelül, ahová még magunk sem merünk sokszor „bemenni”, mert félünk, hogy mit találunk. Ehhez sokkal nagyobb bátorság kell, mint ahhoz, hogy fáradtan is törődjünk a jövőnkkel, vagy meggyőződésünk szerinti kedvencünk valódi arcát is meglássuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://igyjartam-hu-politika.blog.hu/api/trackback/id/tr641724041

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása