IJ Lev 2010.04.14. 19:46

Már megérte

Ha csak egy ilyen embert is sikerült volna bejuttatni a Tisztelt Házba, akkor már megérte, de úgy tűnik, hogy akár 17 is bejuthat.

Ilyen a más politika

IJ Lev 2010.03.28. 14:43

LMP_Fórum

IJ Lev 2010.02.19. 22:30

A hülyeség kora

Milyen érdekes, hogy pont a napokban kaptam egy meghívót az Esztergomi Környezetkultúra Egyesülettől a Hülyeség kora című film ingyenes vetítésére a következő szavakkal:
„A klímaváltozás hatásait a bőrünkön érezzük. Tudományos kutatások bizonyítják, hogy ha az emberiség továbbra is a jelenlegi módon használja ki bolygónkat, visszavonhatatlan hatásokkal kell szembenéznünk. Magyarországon most 8 civil szervezet fogott össze, és áll ki közösen azért, hogy felébredjünk, és tegyünk a klímaváltozás ellen, és véget vessünk a hülyeség korának! „


A hülyeség kora,
színes, angol dokumentumfilm, 92 perc, 2009
Az ingyenes, közösségi vetítés helyszíne: Esztergom, Szentgyörgymezői Olvasókör
Időpontja: 2010. február 22. hétfő 18:00
Szeretettel vár mindenkit a helyi szervező, az Esztergomi Környezetkultúra Egyesület!


A hülyeség kora youtube



Komoly párhuzamot látok a berögzült politikai, választási szokásaink közeli eredménye és a környezettel szemben kifejtett áldatlan emberi tevékenység között. Mindkettő végeredménye ugyanaz, és együtt még erősítik is egymást. Ezekben is megtalálható az a mérhetetlen kishitűség, ami saját cselekedeteinkben rejlő lehetőségeket teszi tönkre, már a gondolat megszületésének pillanatában. Félelmeink sokszor apátiába csapnak át, és egykor érzékeny, gondos, érző tekintetünket elfordítjuk jövőnk felől. Csak a mostra koncentrálunk és versenyre kelünk a fizikai javak birtoklási hajszájában. Jóval valós igényeink felett fogyasztunk, költünk, szórakozunk miközben meg sem fordul a fejünkben, hogy a természet évszázados munkáját tesszük tönkre percek alatt. Itt nem a mélyszegénységben lévők mindennapos kínlódásairól van szó a fizikai megélhetésért, hanem a tehetősebbekről, akiknek nem gond a hó végén, a család élelmezése (sem). Legtöbben olyan csatába indulunk ilyenkor, amit nem lehet megnyerni, mert a vetélytársunk ebben valójában nem más mint saját magunk elfojtott, meg nem értett, el nem fogadott vágyai, tulajdonságai. Nem elég, hogy önmagunk tévelygését fizikai dolgok (ételek, anyagiak) habzsolásával kompenzáljuk az önismeret fejlesztése helyett, de ezzel egyre kézzelfoghatóbban veszélyeztetjük magunk és utódaink megélhetését. Természetesen ennek készséges kiszolgálója a legtöbb termék, vállalkozás, ugyanis ebből jelentős vagyonokat szereznek, amiket ma igyekszenek felélni szemernyi felelősséget sem érezve a környezet és a jövő iránt.

Mindezt leírhattam volna ugyanígy a mai magyar politikáról, hozzáállásról, emberekről és ezek viszonyáról, ha a megfelelő szavakat kicserélem. Itt most meg kell említenem egy korábban olvasott cikket, aminek végső következtetése nem más, mint az itt leírtak konzerválása: Befogott orral halkan anyázva

Na ez az, amire a szegfűs gárda teljes cseréjéig nem lehetünk vevők, ígérjenek bármit is nekünk (az unokáink kontójára). NEM! Ide változás kell, amit csak tiszta, új erők helyzetbehozásával érhetünk el. Ez egy lassú folyamat, ahogy Te is, én is változni vagyunk képesek, vigyázva, hogy korszakok átugrásával ne okozzunk újabb és újabb problémákat magunknak. Adjunk esélyt az LMP-nek, hogy bizonyítsa, nem szédíti el a húsosfazék közelsége, és méltó volt bizalmunkra, nem úgy mint a korrupcióban, a múlt feltárásának elkerülésben, cimbiknek való osztogatásban, a világi és egyházi hatalom kevergetésében megfáradt, de mindig újra megválasztott gengsztereknek.

Mint korábban már írtam is, az egyén és a közösségek akarata, a közösség nagyságával arányosan távolodik egymástól. Ezzel egész jól meg lehet barátkozni, ha az egyének fő preferenciái támogatást élveznek a csoporton belül is. Érdekes képet kapunk, ha párhuzamokat keresünk az egyének céljai, problémái, fókusza kontra intelligenciája, testi és mentális épsége között.
A növényeknél a hiányzó tápanyag típusa, az embernél a Maslow-piramison elfoglalt hely meghatározó. Az alapszükségletekért küzdök is rendelkezhetnek indíttatással, hogy a magasabb szinteken is éljenek/gondolkodjanak, de ezt nem tűzhetjük célul eléjük.
Szóval nem várhatjuk el, hogy mindenkinek komoly rálátása, legyen a közösség és a természet fenntartható szabályozására, de még azt sem, hogy érdekelje ez a kérdés. Erre meg kell tanítani, ehhez fel kell emelni a piramis aljáról, de nem csak anyagilag, hanem szellemileg is. Bizonyos kultúrákban a harmóniára való törekvés ugyanúgy megvan a létminimumon tengődőknél, mint a gazdagabb rétegek köreiben. Távolra, csak magasról lát az ember. A jövőnk pedig messze van, amiért már most sokat kell tenni, hogy élhető legyen egyáltalán.
A politika eddig nem nagyon tett a témában semmit, miközben az adóforintjainkat herdálta. Azért is az LMP-t támogatom, mert ők komolyan gondolják, hogy a jövőnkért vállalt felelősség nem merül ki választási frázisokban. Már akkor is tevékenyek voltak ebben a számomra is nagyon fontos kérdésben, amikor még nem a választás volt a tét, hanem egy élhetőbb, emberibb környezet.
A szelektív gyűjtés, a visszaváltható flakonok, a többször használatos bevásárlószatyor, az energiatakarékosság már mindenkinek lehetőségeket adnak, de szervezetten sokkal többre lehet menni.

Néhány akció:

Határon átnyúló környezeti kockázatokHatáron átnyúló környezeti kockázatok

Ki lép fel az életveszélyes Mohi Atomerőmű bővítése ellen?

KLÍMAROBBANÁS - Lépj most!
Brüsszeli Kenguru-invázió! Magyar lobbisták a spájzban!
Fekete helyett zöld munkát!
Veszélyes lesz a bátaszéki uránbánya? Mint az atom!

Mindez egyelőre csak azt mutatja, hogy valakiknek ez is fontos, és ez már akár önmagában elég lehet, hogy támogassuk ajánlószelvényeinkkel. Kell ilyen erő a parlamentbe, mert nélkülük senki sem gondolkodik ott nagyobb, emberibb távlatokban.

Klíma MA. És holnap?

Napjainkban akár évtizedekig is meg lehet élni csupán a másik oldal(ak) pocskondiázásával, és tehetetlenségünket, semmittevésünket, bratyimutyi-hókuszpókuszunkat is bemutathatjuk a másik hibáinak következményeként. Sajnos ez remekül működik, mert erre vevő a gondolattalan tömeg. Kenyeret és cirkuszt. Eközben újra és újra pajzsra emelik azokat, akik módszeresen átvágták őket korábban, csak skizofrén állapotuk ezt gondosan eltakarja, és így még kényelmesebb is.

Valójában mit várunk és mit várhatunk?

Előszeretettel pufogtatjuk elvárásainkat a világ felé, és csalódottak, sértődöttek leszünk, amikor a környezetünk nem felel meg ennek. Legjobb, mikor az igényeikről nem tájékoztatjuk az érintetteket, csak bőszen várjuk, hogy teljesítsék kimondatlan vágyaikat. Eközben csak gyűlik és gyűlik a sok harag, frusztráció, ami egyre kevésbé „engedi”, hogy meglássuk mások igényeit.. Persze mi „mindent elkövetünk” környezetünkért és lehetőségünk szerint pozitívan reagálunk rá. Ha leegyszerűsítve nézzük, akkor sokat várunk és keveset adunk, bár ezt nem így éljük meg többnyire. Hajlamosak vagyunk megdicsőülni nagylelkűségünk, figyelmünk határtalanságában, miközben valójában csak néhány dologra „koncentrálunk”, amik jellemzően saját magunk által „választott” gesztusok, önmagunk megnyugtatására. Ezért (is) fontos, hogy először rendezzük gondolkodásunk, érzelmeink, testünk egyensúlyát, különben, egy néhány dologra fókuszált mókuskerék hajtói leszünk szinte életfogytig. De miért is térünk vissza mindig, és mindig az emberhez, az egyénhez, illetve annak egyensúlyára?

Ameddig másokról beszélünk, addig észrevétlenek maradhatnak „hiányosságaink”, mert ezeket csak másokban érzékeljük. Ezzel mintegy megnyugvást teremtünk, hogy lám, lám ők ilyenek és ilyenek, de önmagunkkal szembenézni már sokkal nehezebb dió, inkább bele sem fogunk. Sokan mondják: Ilyen vagyok! PONT. Szóval ameddig belátva, vagy eltakarva saját hiányosságainkat, másokról beszélünk, addig mindig egy idealizált képhez hasonlítunk, nem ám esendő, vétkes önmagunkhoz.

Vajon mit tennénk mi, ha ott ülnénk, és üzleti csoportok elképesztő összegeket lengetnének szemeink előtt, ha erre, vagy arra hajlanánk a döntéssel, amivel persze minden egyszeri halandónak több volna az adója, kiadása, kára? Talán még tökéletesre formált ideológiával is előállnak, hogy minden egyéb verzió rosszabb lenne mindenkinek. Könnyen meginognánk azt hiszem.
Nagyon kevesen vannak, akik elég tájékozottak, eltökéltek, függetlenek, hogy az ilyen helyzetekben a köz javára döntsenek. Pl.: A dohánygyár, ha megépíthetik, komoly összeget fordít a helyi tüdőgondozó modernizálására, miközben munkát teremt, adót fizet. Te, hogy döntenél?

Sokszor elvárjuk iskolázatlan, tájékozatlan, alulfizetett, mohó hivatalnokoktól, hogy részesítsen előnyben olyan megoldásokat, amik a természettel harmóniában, leginkább a közösség javát szolgálják.
Ezt nem gondolhatjuk komolyan!
Tehát ne várjuk, hogy politikusaink szemernyivel is jobbak nálunk, és ne csodálkozzunk, ha ez sokszor már nem is érdekli őket. Nézzünk magunkba, amikor eldobunk egy csikket, szemetelünk, hangoskodunk, hagyjuk, hogy gyerekünk összetapossa a vonat ülését, több helyet elfoglalva terpeszkedünk, áthajtunk a piroson, nem kérünk számlát, vagy csak teli szájjal, hangosan ásítunk mások jelenlétében. Különbek vagyunk-e azoknál, akiktől elvárjuk, az országról való átlátható, betartható, arányos gondoskodást?

Ha majd a közösség és a természet érdekeit mindig összhangba hozzuk a sajátjainkkal, akkor már kifejlődik a figyelem, vezetőink gondosabb megválasztására is. Egyelőre olyan konstruktív ellenzék felépítése lehet a célunk, aki képes időben vészharangot, ébresztőt fújni minden esetben, amikor a közösség, a természet érdekei sérülnek egy-egy átgondolatlan, érdekcsoportot támogató, szűk látókörű döntésben. Addig is mindenki saját maga körül igyekezhet kialakítani az érzékenységet a környezet és mások érdekeinek tiszteletben tartására.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a környezet, vagy a közösség érdekeiért minden emberi vonásunkat (ösztönök, vágyak, félelmek) el kell taposni, hanem azt, hogy tulajdonságainkat, adottságainkat egy tágabb értelemben vett ön=köz-érdek mentén fejlesszük lehetőségeink határáig. Ehhez pedig nincs szükség másokra mutogatni, csak önismeretet fejleszteni. Amikor majd egyre több gyerek nő föl ilyen gondolkodású szülők gondoskodása mellet, akkor már nem az lesz a megszokott, hogy mindenki csak magának harácsol. Amikor elveszítem a hitem az emberekben, akkor mindig arra gondolok, hogy a jellemző kép ellenére egyre többen gondolnak a társadalomra, a környezetre, önmagukra felelősen.

Mindezek alapján (is) elmondhatjuk, hogy nem várunk sokat jelenlegi, az elmúlt 20 évben megedződött, hétpróbás politikusainktól, de valójában forradalmat sem szeretnénk. A kimaradó fejlődési szakaszok mindig a beláthatónál súlyosabb következményekkel járnak, tehát abban kell gondolkodnunk, hogy megalapozzuk azt a jövőt, ami talán majd csak unokáinkra mosolyog, bölcs belátásunk eredményeként. Szóval szavazzunk bizalmat új, közösségi és környezetbarát irányzatoknak, akik megmutathatják, hogy lehet más! Ha pedig az ellenkezője derülne ki róluk, akkor a mi feladatunk, hogy a süllyesztőben végezzék. Lehetőséget adni, aztán bölcsen ítélkezni, ez az értelmiség feladata, még akkor is, ha a gengszterváltás óta ebben nem jeleskedtünk.

Azért is szimpatikus az LMP, mert nem fogadták el szerény kampánytámogatásom kp-ben, hanem csak kampányszámlára utalva, vagy támogatói csekken feladva. Ezeket vezetik is tisztességesen, és remélem, hogy akkor is így lesz, ha majd nem 8 millióval gazdálkodnak, mint most LMP kampányszámla, hanem 10 milliárddal. Persze a dolog rendszere a nagyságrend változásával nem kell, hogy módosuljon, szóval jelenleg minden bizalmamat bírják.

IJ Lev 2010.02.11. 21:08

Körkép

Kicsit körbepillantva blog.hu hasonló témáin, mindjárt találtam pár olyat, amelyek sokkal céltudatosabban jutnak hasonló véleményre. Sokkal inkább a jelen helyzetet emlegetik, mint a szövevényes és bonyolult, sokszor nehezen befogadható kapcsolatot, az ember (TE) és politika kapcsolatáról, valamint ennek lehetséges miértjeiről.

Kinek_adjam_azt_a_rohadt_szelvényt

Nagyon jó kis összefoglaló a mai közéletről. Egyetértünk vele ezzel az egy különbséggel:
Bokrost elfogadhatónak tartanánk, mert jó közgazdász, következetes politikus, bár szociálisan elég érzéketlen, de szűznek is maradni, meg rampi-pampi is az, ugye nem megy egyszerre. Mióta az MDF kulcsfigurája, azóta a párt megítélése emelkedett, bár nyilván ez egy olcsó és népszerű lépés volt, Lajosunké pedig némileg csökkent, bár elhivatottságában, szándékaiban sosem kételkednénk


A fidesznek ajánlószelvényt gyűjteni nem menő

A porszívótaktika sokat árthat a kicsiknek, de mint tudjuk a tömeg átlagos intelligenciája benne lévő legkisebb érték felé tart. Ez a tömegpszichózis (elég volt a szocikból), valóban könnyen eltaposhat minden olyan kezdeményezést, amire azok számítanak, akiknek  elege volt azokból, akik már egyszer megbuktak a hatalommal. Persze a kétharmad nagy lehetőség volna, de csak akkor hinnék a lehetőségben, ha tiszta emberek kezébe kerülne, így inkább félő, hogy másról szól majd.


Duplán kopogtatnak

Ha egy úthenger beindul, jaj a gondolkodóknak.

 

De lehet más:

IJ Lev 2010.02.09. 22:44

Adj esélyt!

Természetesen kiábrándultság is tetten érhető választásunkban, ugyanis a már leszerepelt erőkön túl nem nagyon vette senki a bátorságot, hogy harcba szálljon a tisztességes politika síkján. Nehéz is rajthoz állni egy olyan versenyben, ahol az erőforrásokat bitorlók, cinkos összekacsintással igyekeznek mindenkit ellehetetleníteni, aki átlátható, arányos, rendezett, tisztességes, környezetbarát politikát folytatna. Ez számukra elfogadhatatlan, mert hűbéreseikkel a végtelenségig bírják azt a förtelmes dorbézolást, amit milliók kára fölött rendeznek.


A különböző lobbik talán a markukban tartják őket is, de még egyikben sem volt annyi becsület, hogy saját mohóságára nemet mondva megálljt parancsolt volna a zavarosban halászó siserahadának. Persze ezzel kampányolnak, és amint a magyar jog ezt tudtommal megengedi, a választás után már nem tartoznak elszámolással, felelősséggel a választók felé. Szóval, aki újra bizalmat szavaz az őt már korábban becsapó embereknek, érdemes elgondolkodnia, hogy mit vár a jövőtől!


Nem azért LMP, mert azt hisszük, hogy ha bekerülnek a parlamentbe, - aminél sokkal vehemensebb cél nem is nagyon lehet most – minden rendbe jön pillanatok alatt; eltűnik az államadósság, megemelkedik az életszínvonal, a kutyák a macskák mancsába csapva örömkönnyeket hullatnak, hogy ez már itt a Kánaán. Nem, ezt felelősen gondolkodó ember nem várhatja. Egyszerűen csak abban hiszünk, hogy eddig megismert programjaik, irányultságuk, elképzeléseik méltóak arra, hogy esélyt adjunk nekik. Elkezdjenek valamit, amiről most még csak álmodunk - ezekben a tisztességben ínséges időkben -, hogy utódaink már ne ezeket a béklyókat nyögjék, hanem megéljék mostani vágyainkat. Egy fenntartható, felelős, arányos, átlátható, környezetbarát, békés, élhető Magyarországot.

Igen, mondhatnánk kezdjük el a jövőt most, bár nagyon nehéz dolga van mindenkinek, aki ezért valamit tenni is akar. A már taglalt belső okok és a politika mai arculata teljesen elfordítja az embereket a gondolkodástól, felelősségvállalástól. Teljesen befogadhatatlan, ami hosszú ideje történik itt és értelmes, gondolkodásra képes tömegeket is elriaszt a tenni akarástól. Így a saját barátainkat sem igazán tudjuk felébreszteni, hogy itt az idő, bár látják és megértik, hogy miért. Úgy érezzük, hogy intelligenciánk által ránk rótt kötelességünk szót emelni, figyelmet felhívni, kiabálni, hogy elég! Elég ebből! Megteszünk mindent, hogy új, tiszta politika is bekerüljön a parlamentbe és fényt gyújtson, hogy íme: lehet másképp!

Ezért a mostani választáson jelöltünk: Lehet Más a Politika (LMP)
Ajánlószelvényeddel támogasd az LMP-t, hogy ebből elég, mert Lehet Más!
www.youtube.com/watch

Akik képesek legalább minimálisan átlátni a helyzetet, azoknak már régen elment a kedve ettől a bohócszínháztól. Ha tehették elmentek ebből az országból, vagy megtalálták a számos kiskapu közül azokat, amik megteremtik öncélú anyagi érdekeik elérését. Lehet, hogy ez nem törvénytelen, mert a jogban sincsen egyenes átlátható rendszer, de sajnos megtűrt, elfogadott a társadalom szemében. Az ingerküszöbünk nagyon magas lett, a folyamatos átverések miatt, ezért egyre inkább mindenki csak a megélhetés felé fordul, háttal mindennek, ami közösségi. Ameddig ez erkölcsileg elfogadhatatlanul történik - mint, ahogy megy legalább 20 éve -, addig csak egyre mélyül a szakadék a betarthatatlan, megérthetetlen, átgondolatlan törvények igazsága, és az emberek erkölcsi normái között.

Mielőtt azonban teljesen belesüppednénk, és beletörődnénk ebbe a fertőbe, esélyt kell adnunk a jövő generációnak, hogy idővel kitörhessenek ebből a csalásokkal, hazugságokkal operáló vegetációból. Ne jussunk el oda, hogy az újabb és újabb generációkkal eljutunk addig, ahol ezek becstelen dolgok már teljesen természetesek lesznek. Azok az emberek már csak könyvekben, régi történetekben hallanak tisztességesen megélő alsó, és középosztályról, a társadalomért, az országért felelősséget vállaló, a rendszert a környezettel összhangban működtető politikai elitről.

Kezdjük meg ez a folyamatot most! Keressünk olyan lehetőséget, akik még nem sározódtak be mocskos ügyeik által. Persze tudjuk, ettől nem lesz gyors változás, de enélkül elveszítjük az esélyt, hogy elkezdődjön valami. Olyanokat juttassunk be a parlamentbe, akik számára  fontos a környezet amelyben élünk, az átlátható, betartható szabályozás, a kivételek nélküli kötelességek, és felelősség, és nem csak a kampány idején...

Egy választásnál bizalmat szavazunk valakiknek, akikről elhisszük, hogy jobbá, könnyebbé teszik életünket és közben meg sem fordul a fejünkben, hogy ennek az árát is nekünk kell megfizetni. Ahogy eddig is, ezután is csak keveseknek lesz tényleg jobb és ennek többnyire nincs köze a tisztességes munkához, erőfeszítéshez. Könnyen hátradőlünk, hogy mostantól a csapból is a jólét csörgedez, de tenni ezért már messze ennyien nem hajlandók, csak várják, hogy jobb legyen.

Sajnos ez is sérelmeinkkel, félelmeinkkel telt, figyelmünkre sem méltatott lelkünknek az eredménye. Amennyire egészek, egészségesek vagyunk mentálisan, annyira vagyunk képesek figyelni környezetünk, családunk, társadalmunk valódi igényeire, problémáira, tiszteletben-tartására, és ezt csak ennyire kapjuk vissza tőlük. Ezek kölcsönös dolgok. Ha mi magunk nem változunk, akkor mitől változna társadalmunk? Még ha lesz is néhány újabb törvény, szabály, amit majd ugyanúgy büdös lesz betartani, mert megszoktuk, hogy csak az érvényesül, aki csal, akkor újabb 4 év múlva kullogunk vissza, a most elkergetetthez? Álljunk meg, és vegyük észre a színjátékot, a sok-sok éve változatlan klientúrát, agymosást.

Ne higgyük el századjára is a vágyott ígéretet, ami majd kisegít minket a problémáinkból, mert most sem rólunk szól. Csak annyira figyelnek ránk, amennyire mi is a valóságra. Semennyire. Ne adjuk újból kecskének a káposztát, ne legyünk már ilyen naivak. Persze arra se vegyünk mérget, hogy hirtelen mindent rendbe lehet hozni. Csak olyan gyorsan megy ez, mint amennyire a rendrakás bensőnkben. Lassan. Nem szabad átugrani egyetlen fejlődési lépcsőt sem, mert nem tudnánk megbirkózni az eredménnyel. Szóval ne várjunk csodát, csak vegyük észre, hogy nagyjainkról eddig mindig kiderült, csak a saját pecsenyéjüket sütögették, ezért ígéreteikben, szónoklataikban is csak annyira bízzunk, amennyire azt megérdemlik.

Eddig (20éve) mindig másra szavaztam. Szimpátia, gyűlölet, csalódottság, reménység vezetett, de mindig keservesen csalódtam. Sosem vezetett a párthűség, mert egy országnak nem egy adott pártra, eszmére van szüksége, hanem rátermett menedzserekre. Olyanokra, akik az ésszerűség, a takarékosság, azt átláthatóság, a betarthatóság igényével alakítják, a rendszereket. Következetesség, arányosság mentén hozzák a törvényeket, amik mindenkire kötelező érvényűek. Azonnal bezárják a kiskapukat, szembenéznek a múlttal, elismerik, és kijavítják a hibákat, rászorultsági alapon támogatnak.

A választási kampány persze hangos ezektől, de ne felejtsük el megnézni, kinek a szájából jönnek ezek a szavak! Tegyük fel a kérdést minden ígéretnél, szépen hangzó frázisnál, hogy amikor kormányon voltatok megtették ezt, ellenzékben hozzátettetek a „haladáshoz”, vagy csak - akár némán, vagy távol maradva - asszisztáltatok a másik szabad rablásához? Mit várunk ezektől?

IJ Lev 2010.02.04. 22:00

A róka és a farkas

Ameddig az emberek kisebb csoportokban, átlátható egységekben éltek, és a környezet öntudatlan kizsákmányolása sem késztette őket a pillanatnyi (akár emberöltőben mérve) érdeküknél távolabbi megfontolásokra, addig elégségesek voltak az alkalmi társulások, bizonyos konkrét célok eléréséhez. Amikor találkoztak valami erejüket meghaladó jelenséggel, legyen az háború, éhínség, szárazság, betegség, stb. akkor többnyire összefogtak, ezzel növelve túlélésük esélyeit. Jellemzően egy közös cél tartotta őket össze, és a többi dolgot, addig hajlamosak voltak félretenni. Természetesen nem is vártak mást ettől a szerveződéstől, mint az eleinte igen egyszerű közös céljaik megvalósítását.
Ahogy a társadalmak nőttek, egyre többféle érdek, szükséglet került elő, amelyekhez olyan szervezetek kellettek, amelyek erőben, időben, térben, hatalomban messze túlszárnyalták az egyének lehetőségeit. Így minél nagyobb volt egy-egy csoport, annál messzebbre ért a keze és egyben annál távolabb kerülhetett a közösen viselt álláspont az egyes emberek saját véleményétől. Józan ésszel szinte nem is lehet teljesen azonosulni a nagyszámú „közös” nézettel. Minél több téma jelenik meg a közösség életében annál nehezebb, hogy mindet megismerjük, megértsük, és bölcs belátással eldöntsük, hogy ezek összessége mennyire elfogadható számunkra. Ezzel a legtöbben nem is töltenek túl sok időt, mert a legtöbb pontot távoli, megfoghatatlan elméletnek érzik, és sokszor sem idejük, sem tehetségük sincsen komolyabb összefüggések megértésére.

Egy-egy párt programja sokszor nagyon szerteágazó, és részben egyetértünk, részben nem. Döntéseink többnyire érzelmi alapon dőlnek el, amivel nincsen is baj, ha rendben vagyunk önmagunkkal. Persze az ilyen, elég ritka madár errefelé, szóval belső diszharmóniánk (örök ostorozás azoknak, akik képesek lennének, de nem törődnek belső világuk rendbetételével) könnyen vezet olyan útra, amerre valójában nem akartunk menni. Többségünk egy „nagy vezető” szavának hitelt adva, személyes szimpátiára építve, egy-egy jól csengő ígéretre, a másik oldal gyűlöletétől vezetve, bosszúból, csalódottságból elszegődik melléjük. Ezzel, vagy a másikat büntetjük, vagy „saját” kipróbált maffiánkat támogatjuk. Aztán ártatlan képpel, hitetlenkedve halljuk újra és újra, hogy „szeretett” vezetőink, azok klientúrája hogyan tette lóvá az általuk kihasznált szavazóikat.

Aztán 4 év múlva ugyanez történik, csak mástól vagyunk kiábrándulva, másra haragszunk, másnak a szavába kapaszkodunk. Csak egyet nem tettünk meg még talán soha, azt hogy felelősen értékeljük az elmúltat és ennek fényében hozzunk döntésünket a jövőről. Úgy választunk újra és újra, mintha minden korábbi tapasztalatunkat elfelejtettük volna. Baromfikat bízunk a farkasokra és ha már majd mindet megették, akkor a rókát hívjuk segítségül. Aztán a medve, a hiúz is jöhet, majd kezdődik elölről e körforgás, ameddig van mit elvenni az emberektől. Ameddig nem ismerjük fel az eddig mindig rútul megbukott politikai rablóbanda alkalmatlanságát, újra és újra esélyt adunk nekik, addig ne várjunk szebb jövőt, könnyebb életet, rendezett viszonyokat, átlátható költségvetést, tiszta közbeszerzést stb.

Sajnos mi sem vagyunk jobbak ennél, mert jottányit sem látunk túl saját orrunknál, becstelen önérdeknél, pillanatnyi hangulatnál. Országunk vezetői csak „ügyesen” kihasználják mentális nyomorunkat, mindenen átgázoló öncélú törtetésünket, a környezet felé érzéketlen rövidlátó tyúkeszünket, felelősséget elkerülő gyáva magatartásunkat.

Ennek ellenére hiszünk benne, hogy ennél szinte mindenki többre képes, és egyre többen látják azt a színjátékot, amit „nagyjaink” adnak elő nekünk a mi pénzünkből a mi megtévesztésünkre. Ebben a váltó-rablógazdaságban a cserét mindig megelőzi néhány hangos eset, amikor lám, lám néhányakat feláldoznak az „ostoba” tömegek előtt, hogy megváltóként üdvözölhessük a nyomravezetőt, aki nem jobb a megbukottnál, csak ügyesebb színész.

Természetesen az a legkönnyebb, hogy irányultságunk, vélt, vagy valós sérelmeink alapján választunk egy pártot és tűzön-vízen át kitartunk mellette. Itt elkövetjük ugyanazt a hibát, amit feltehetően az életben is hordozunk nap, mint nap. Ugyanabban pocsolyában topogunk egész életünkben, néha bőszen átlépünk egy másik ugyanolyanba, és ideig-óráig büszkén hisszük, hogy mekkorát változtattunk. Persze ettől még semmi sem változik, csak a nevek országunk gengsztereinek ajtaján.

Többségünknek sok mindenről van véleménye, amit neveltetése, beállítottsága, közvetlen környezete, ne adj isten józan belátása alapján született. A többség hajlamos az első felindulásra, vagy hallomásra alkotott elképzelése mellett a sírig kitartani. Még jobb, aki „éles szemmel”, eredeti, csiszolatlan meglátását találja minden történésben, ezzel mélyítve el bizonyosságát. Néhány bölcset kivéve ez olyan „kerek világhoz” vezet, amelyben már nincsenek is kérdések, csak válaszok. Olyan válaszok, amik röghöz kötik az embert, és biztosítják, hogy szinte sose lásson túl ezeken a biztonságot nyújtó falakon. Amikor az ilyen emberek egymásra találnak, még jobban erősítik magukban a közös meggyőződést, és szépen mindenek fölött álló igazsággá emelik. Számukra ez valóban ilyen is, és ebben a dobozban élik életüket. Az ilyen világokat, csak nagyon türelmes, hosszas tanítással, szeretetteli megközelítéssel lehet megbontani, bár sokszor ezt nem is képes egyszerűen elviselni az, aki benne él, hiszen ez az ő élete.

Sokszor az ilyen emberek a leghűségesebb barátok, és bizonyos szempontból ez nagyon értékes tulajdonság. A hűség. Régebben ennek jóval nagyobb jelentősége volt, amikor a túlélés ezt meg is követelte, de az szinte midig történelmi eset, amikor valaki(k) nagy áldozatokat hoznak pusztán az elveik mentén. Ez végigkíséri történelmünket, de a hétköznapjainkban már alig jelenik meg. Valójában mihez is hűek ezek az emberek? Köti-e őket közvetve, vagy távolabbról valami egyszerű, akár hétköznapi érdek ehhez? Nagyon sok esetben a háttér nem más, mint a belátás hiánya. Persze meghalni azért, hogy továbbra is ugyanabban az országban élhessünk az egy nagyon bátor dolog, mint például 1919-ben Balassagyarmaton.

Az élet általában nem követel meg senkitől ekkora áldozatot, de a jövőhöz való hozzáállásunk megteszi ezt helyette. Gondolattalan ragaszkodásunk - történjen ez a legnemesebb szándékkal is - dolgokhoz, eszmékhez, emberekhez, pártokhoz könnyen megbosszulhatja magát.
Korábban (vagy 20 éve) azt gondoltam, hogy remek elveim, elképzeléseim vannak az élet dolgairól is onnantól mindhalálig követem majd őket. Kissé meg is részegültem önnön nagyszerűségemtől, miközben elmondtam ezt valakinek. Szerencsére nem hagyta szó nélkül.
Az élet állandó változás, és rengeteg dolgot csak idővel értünk meg, vagy veszünk észre - ha egyáltalán. Mi sem könnyebb, mint ragaszkodni néhány elvhez, elmélethez, és azok mentén élni életünket, ahelyett, hogy rugalmasan reagálunk az elénk kerülő helyzetekre. Ez sokkal nehezebb, mert tanulni, gondolkodni, megérteni, megbocsájtani, elfogadni, szeretni, gyűlölni, építeni és bontani kell. Nagy felelősséggel, hibázási lehetőségekkel, járatlan utakkal tarkított az ilyen ösvény, de sosem vezet olyan jövőhöz, ami nélkülünk alakult vagy, aminek csak elszenvedői vagyunk.

A biztonság utáni vágyunk rendre felülemelkedik a józan észen, tapasztalatainkon, valódi szükségleteinken és mantraszerűen belekapaszkodik agyunkba. Elnyomja a felmerülő kétségeket, elhessenti a rossz tapasztalatot, kitöröl mindent, hogy újra a gondolattalan lebegésbe vonulhassunk vissza, mert ez jobb, mint a narkó. Erősebb és önfenntartó. Legtöbben így választanak  társat, pártot, barátot, hitet.
A legtöbb embernek szüksége van erre a biztonságra, amit a több-kevesebb sikerrel felállított világnézete, vallása nyújt. Ehhez sokszor körmünk szakadtáig ragaszkodunk, mert enélkül védtelennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Sokan még gondolatban sem tudják elengedni ennek várnak a biztonságát. Képtelenek rá. Értékes, hosszú kapcsolatok mehetnek tönkre, egy-egy ilyen kérdésen, pedig csak egy másik véleménnyel szembesülünk. Ez csak egy vélemény, egy gondolat, ami nem akar életünkre törni, ám lehet, hogy sajátunkat kiegészíti, vagy újabb próba elé állítja.

Mindezek után nem nehéz párhuzamot vonni a pártválasztás motivációjával, mivel az információkon alapuló, megértéssel  átszűrt, gondos mérlegelésen alapuló gondolatok/döntések meglehetősen ritkák. Vannak dolgaink, amik sokkal érzékenyebben érintenek, mint a többi, bár többnyire ezek nem a megélhetés nehézségei körül forognak. „Apróságok”, amikre máris villan az elme, és évezredes sorsközösséget vél felfedezni az adott szervezettel, vagy éppen ellene. Nincs szükség sem további érvekre, sem a megismerés vágya nem ébred fel bennünk, csak eltalált valami, amitől „halottan” hullunk halomba a hívószótól. Pavlov pedig kajánul vigyorog nagy pártjaink vezetői képében: Te sem vagy különb! Kutya! Bejöttél a csalira.

No de mit és hogyan is keresgéljünk magunkban? Mikor kell gyanút fogni, hogy túlzottan apatikusak, vagy elfogultak vagyunk?

Miközben felnövünk és több-kevesebb sikerrel megtanuljuk az együttélés -ösztöneinkkel sokszor teljesen ellentétes- szabályait, jól megtöltjük magunkat frusztrációkkal, félelmekkel, vágyakkal. Mivel kultúránk még igen kevéssé támogatja mindannak az észlelését, megfogalmazását, megértését, kezelését, ami (még) nem jelenik meg testi tünetekben, ezért sajnos igen nehéz ezekkel mit kezdeni. Majd mindenkinek vannak olyan testi, vagy lelki gondjai, amik miatt a döntéseit nem a szabad akarat, és jól felfogott, egészséges (környezetünkkel harmonizáló) önérdek vezérlik, hanem vélt, vagy valós félelmeink. Ezen dolgaink elrejtésére mások, de leginkább saját magunk előtt, olyan mélyen gyökerező komplex érvrendszert, szokásokat „fejlesztünk” ki, hogy önmagunk előtt biztosan de mások előtt is erősen rejtve maradnak. Ezek olyan erős bástyákká válnak az idők során, hogy minden direkt kérdést, rámutatást meglepő „sikerrel” hárítanak el. Persze ezzel addig nincs is semmi tennivaló, ameddig ez nem terheli indokolatlanul a környezetet, vagy a személyt, saját magát. Ha vannak tabuk az életünkben, ha van, amiről nem merünk/akarunk teljes nyíltsággal (legalább önmagunk előtt) beszélni, gondolkodni, ha egy-egy dolgot nem akarunk/tudunk más szempontok szerint is mérlegre tenni, akkor könnyen lehet, hogy szükségünk van némi önvizsgálatra.

A társadalmunkat emberek alkotják, akiknek fizikai és mentális egészsége alapjaiban befolyásolja egymáshoz, és a környezethez való viszonyukat. Feszültséggel, frusztrációkkal, elfojtásokkal, félelmekkel küzdő emberek sokasága természetesen rányomja bélyegét a kialakuló társadalomra, és annak lehetőségeire. Ezzel könnyen okozhatunk magunknak egy kilátástalanul hosszú, olyan lejtőt, amiről nincsen visszaút. Olyan ez mint a súlyos mentális betegségek kezelés nélkül. Időről-időre vannak szép pillanataink, de a szimpla vegetáció felé haladunk biztosan. Ilyenkor már nagyon nehéz segíteni rajtunk, de többnyire már nem is igényeljük, mert ekkor már minden mindegy. Feladjuk, akik valamelyest áldozatainak érezzük magunkat az elnyomó és igazságtalan rendszernek, amivel szemben egyenként valóban tehetetlenek vagyunk?


Természetesen itt el kellene különíteni azt, ami már betegség, és szakszerű segítség nélkül nem javítható, és azokat a mentális problémákat, amiken mindenki átesik miközben felnő, és egy kis gondolkodással, belátással sokat javíthatunk rajta. Nem kóros esetekben nyugodtan lehetünk önmagunk, barátaink segítői, lelki gondozói.

Hiszünk benne, hogy a legtöbb ember képes észleni félelmeit, elfojtásait, kényszeres dolgait, mert ez a kulcs. Az első lépés ahhoz, hogy felszabadítsuk magunkat a ránk rakott, de magunk által makacsul őrzött béklyóinktól. Az észlelést a tudatosítás kövesse, aztán mindezt el kell fogadni, és megszeretni, mert ezek vagyunk. Egy-egy EMBER.


Megértés és elfogadás nélkül pedig képtelenség úgy táplálni lelkünket, hogy az valóban befogadható legyen. Először rendezzük a sajátunkat, hogy ne inogjunk, aztán a biztos hátországgal hiteles „külpolitikát” folytathatunk. Enélkül maradnak az újra és újra lefutott körök, amikről sokszor azt hisszük, hogy ez más, mert szinte semmi sem ugyanolyan benne, csak majd a kudarc a végén.


Milyen könnyű is ezt leírni, de megtenni korántsem ilyen egyszerű. Kilépni abból az ismert, és sokszor kellemes környezetből, amiben gondosan elrejtettük nemkívánatos részeinket úgy, hogy belátásra képtelen egónk maradéktalanul kiélheti önnön dicsőségét. (persze az egónk fontos, de nem mint egyeduralkodó, hanem mint egy részünk a többi mellett) Aztán időről-időre megbillenünk, és újra és újra kikiáltjuk bűnösnek, féltve takargatott dolgainkat, pedig ezek is mi vagyunk. Egyrészt rengeteg energiát igényel állandóan szerepet(ket) játszani, hogy olyannak tűnjünk, amilyennek mások, vagy egónk akar, másrészt pedig elrejtett dolgaink újult erővel törnek a felszín felé, helyet követelve a megértés asztalánál. Nem arról van szó, hogy bármikor engedjük szabadjára vad dühünket és zúdítsuk az első szembejövőre, hanem észleljük, mikor elhatalmasodik az érzés, tudatosítsuk, most ez történik, fogadjuk el, hogy ez is egy tulajdonságunk, és keressünk neki a környezetünk számára elfogadható megnyilvánulást.


Olyan ez, akár egy hangszer, ahol a kedvelt tulajdonságaink az olyan hangok, amelyeket mi magunk szólaltatunk meg amikor szeretnénk, és az összes takargatott pedig önálló életet él. Így nem lehet tisztán játszani, de ha elfogadjuk milyenségünket és megbarátkozunk vele, akkor egyre több szálon történik az, amit bölcs, harmonikus ember mivoltunk szeretne: tisztán, legjobb tudással játszani.


Az ember a maga teljességében rendelkezik minden olyan lehetőséggel, amelyekből tulajdonságok, képességek, szokások lesznek, és ezek milyenségét, elfogadottságát koronként, társadalmanként, vallásonként, kultúránként jónak, vagy rossznak könyvelik el, és ennek megfelelően erre, vagy arra kondicionálnak. Nem azért mert, rossz szándék vezeti szüleinket, tanítóinkat, hanem mert ők is ezt kapták, és adják tovább emberöltők óta. Talán csak nem tettek fel kérdéseket értékrendjük, szokásaik, hitvallásuk jóságáról, tartósságáról. Nem akarjuk bántani sem őket, sem távolabbi elődeinket ezért. Tanulni szeretnénk hibáikból, és amikor majd ránk kerül a sor, hogy továbbadjuk amit kaptunk, tanultunk, akkor igyekszünk majd bölcsebbnek lenni, hogy a jövő generációja minél kevésbé a múltjával küzdjön, és sokkal inkább a jelenében éljen és felelősen döntsön, ha a jövőjéről van szó. Ez azért elég utópisztikus, de a szándék a fontos, és nem az, hogy mennyi vétlen hibát követünk el közben.

Szóval apátiánk, vagy elfogultságunk mélyebb gyökerei nem a politikai elit mocskos játszmáiban, arcpirító hazugságaiban, kiábrándító pofátlanságában, mézes-mázas hamis ígéreteiben, egymással összekacsintó cinkos tetteiben keresendő, hanem először is saját magunkban. Ott legbelül, ahová még magunk sem merünk sokszor „bemenni”, mert félünk, hogy mit találunk. Ehhez sokkal nagyobb bátorság kell, mint ahhoz, hogy fáradtan is törődjünk a jövőnkkel, vagy meggyőződésünk szerinti kedvencünk valódi arcát is meglássuk.

Miért van az, hogy sok ember kategorikusan elfordul, nemet mond, mások viszont a tényektől nem zavartatva gondolkodás nélkül elfogultak egyik, vagy másik oldalra, amikor politikáról van szó?

A kötődések kialakulása, akár baráti, családi kapcsolatban alapjaiban befolyásolja viszonyunkat egy-egy párthoz, ideológiához, emberekhez. Vélt, vagy valós sérelmeink, félelmeink, vágyaink szinte soha ki nem törölhető módon meghatározzák szimpátiánk és ellenszenvünk tárgyait. Erről az oldalról megnézve és az embert, mint lényt jobban megismerve akár azt is mondhatnánk, hogy egy-egy emberöltőre el is dőlt a választások sorsa. Persze ne szaladjunk még ilyen előre, mert éppen abban hiszünk, hogy az emberek képesek tanulni hibáikból, és kisebb-nagyobb mértékben előretekinteni és akár saját pillanatnyi önérdekük fölé emelkedni. Ez egyelőre csak hit, mert igen elenyésző az ilyen példák száma.

Alapvetően nem célunk a témához kapcsolódó összes lehetséges körülmény részletes, de akár csak említés szintjén történő taglalása sem, mert erre vannak a szociológia, politológia, pszichológia, történelem, stb. tudományok bölcs művelői. Itt csak józan, értelmes fejjel gondolkodva keresgéljük a miérteket, hogy megértsük, elfogadjuk a jelent és felelős döntést hozva részt vegyünk a jövő alakításában. Úgy tűnik minden mondattal egy-egy újabb, kimeríthetetlen téma kerül elő, amelyek önmagukban is kitölthetnék a „rendelkezésre álló” álló helyet, de erre sem az időnk, sem az energiánk nem elégséges, és most nem is ez a cél. Jön egy választás, ahol először is ”akarnunk kell” dönteni, másrészt valakire szavazni ”kell” a leendő kínálatból.

Az ember általában elég egyszerű szerzet és a megélhetésére koncentrál, de annak is inkább a minél magasabb anyagi szintjére, ami evolúciós szempontból nem is ítélhető el. Akinek jobban rendelkezésére állnak a túléléshez szükséges erőforrások, azok nagyobb biztonságot teremthetnek maguknak, családjuknak, közösségüknek. Ez mindaddig kizárólagos cél lehetett, ameddig a Földön a keletkező és felhasznált erőforrások aránya a „keletkezők” javára billent. Közben társadalmak jöttek mentek, és tudásuktól, szerencséjüktől, bölcsességüktől függően eltűntek, vagy megújultak.

Mióta nagyobb közösségekben élünk, és az erőforrások mennyisége jóval alulmúlja a felhasznált javakét, azóta az előrelátást nélkülöző döntések mentén vezetett szerveződések pusztulásra vannak ítélve. Persze az életben ez sem igazságos (és ez nem is feltétlenül baj, de ez egy másik kérdés) így azok vesznek el előbb, és nyomorúságosabban, akik a meglévő készletekhez legkevésbé férnek hozzá. Manapság már nem kell fizikai értelemben ügyesnek, erősnek lenni, hogy valaki megszerezzen magának dolgokat, ma erre tökéletesen alkalmas a politika. Ez azonban, akárcsak maga az élet: nem humánus, részvétlen akár a természet, és csak a maga közvetlen hasznát akarja. Materiálisan, vagy mentálisan.

Egyszóval akik így tekintenek a mai magyar politikára is, és hányingerük van annak minden kiterjedésétől, nem nagyon van számukra erősen lobogó fáklyával bevilágított igazságom, amivel apátiájukból kizökkenthetném őket. Persze megpróbálom, de az sokkal inkább a bölcs belátásra, a múltból való tanulásra, beidegződéseink megkérdőjelezésére irányul, amit mindenkinek önmagában kell keresnie először.

Az igyjartam.hu alapvetően egy olyan oldal, amit hobbijaink, kreativitásunk bemutatására készítettünk és használunk évek óta. Az alapítókat gondolatilag erősen megosztotta a kérdés, hogy szeretve építgetett oldalunkra a politika betegye-e ormótlan lábát.
Mivel az alapítók 2 az 1 arányban nemet mondtak erre, ezért oda csak egy Politika című főmenüpont került, aminek a tartalma itt és ebben a formában jelenik meg. Ezzel, mintegy lehetőséget biztosítva, az IJ Group tagjainak, hogy alkalomadtán hallassák, láttassák véleményüket a témáról.
A közelgő választások kapcsán felmerülő kérdések, lehetőségek, gondolatok jelennek meg itt azokon a módokon, amiket elfogadhatónak tartunk a saját értékeink szerint. Tervezem ezt folyamatosan frissíteni a választásokig, aztán újra hozunk egy döntést, mert a jövőnk nem más, mint a mostani döntéseink eredménye.

süti beállítások módosítása