IJ Lev 2010.02.04. 22:00

A róka és a farkas

Ameddig az emberek kisebb csoportokban, átlátható egységekben éltek, és a környezet öntudatlan kizsákmányolása sem késztette őket a pillanatnyi (akár emberöltőben mérve) érdeküknél távolabbi megfontolásokra, addig elégségesek voltak az alkalmi társulások, bizonyos konkrét célok eléréséhez. Amikor találkoztak valami erejüket meghaladó jelenséggel, legyen az háború, éhínség, szárazság, betegség, stb. akkor többnyire összefogtak, ezzel növelve túlélésük esélyeit. Jellemzően egy közös cél tartotta őket össze, és a többi dolgot, addig hajlamosak voltak félretenni. Természetesen nem is vártak mást ettől a szerveződéstől, mint az eleinte igen egyszerű közös céljaik megvalósítását.
Ahogy a társadalmak nőttek, egyre többféle érdek, szükséglet került elő, amelyekhez olyan szervezetek kellettek, amelyek erőben, időben, térben, hatalomban messze túlszárnyalták az egyének lehetőségeit. Így minél nagyobb volt egy-egy csoport, annál messzebbre ért a keze és egyben annál távolabb kerülhetett a közösen viselt álláspont az egyes emberek saját véleményétől. Józan ésszel szinte nem is lehet teljesen azonosulni a nagyszámú „közös” nézettel. Minél több téma jelenik meg a közösség életében annál nehezebb, hogy mindet megismerjük, megértsük, és bölcs belátással eldöntsük, hogy ezek összessége mennyire elfogadható számunkra. Ezzel a legtöbben nem is töltenek túl sok időt, mert a legtöbb pontot távoli, megfoghatatlan elméletnek érzik, és sokszor sem idejük, sem tehetségük sincsen komolyabb összefüggések megértésére.

Egy-egy párt programja sokszor nagyon szerteágazó, és részben egyetértünk, részben nem. Döntéseink többnyire érzelmi alapon dőlnek el, amivel nincsen is baj, ha rendben vagyunk önmagunkkal. Persze az ilyen, elég ritka madár errefelé, szóval belső diszharmóniánk (örök ostorozás azoknak, akik képesek lennének, de nem törődnek belső világuk rendbetételével) könnyen vezet olyan útra, amerre valójában nem akartunk menni. Többségünk egy „nagy vezető” szavának hitelt adva, személyes szimpátiára építve, egy-egy jól csengő ígéretre, a másik oldal gyűlöletétől vezetve, bosszúból, csalódottságból elszegődik melléjük. Ezzel, vagy a másikat büntetjük, vagy „saját” kipróbált maffiánkat támogatjuk. Aztán ártatlan képpel, hitetlenkedve halljuk újra és újra, hogy „szeretett” vezetőink, azok klientúrája hogyan tette lóvá az általuk kihasznált szavazóikat.

Aztán 4 év múlva ugyanez történik, csak mástól vagyunk kiábrándulva, másra haragszunk, másnak a szavába kapaszkodunk. Csak egyet nem tettünk meg még talán soha, azt hogy felelősen értékeljük az elmúltat és ennek fényében hozzunk döntésünket a jövőről. Úgy választunk újra és újra, mintha minden korábbi tapasztalatunkat elfelejtettük volna. Baromfikat bízunk a farkasokra és ha már majd mindet megették, akkor a rókát hívjuk segítségül. Aztán a medve, a hiúz is jöhet, majd kezdődik elölről e körforgás, ameddig van mit elvenni az emberektől. Ameddig nem ismerjük fel az eddig mindig rútul megbukott politikai rablóbanda alkalmatlanságát, újra és újra esélyt adunk nekik, addig ne várjunk szebb jövőt, könnyebb életet, rendezett viszonyokat, átlátható költségvetést, tiszta közbeszerzést stb.

Sajnos mi sem vagyunk jobbak ennél, mert jottányit sem látunk túl saját orrunknál, becstelen önérdeknél, pillanatnyi hangulatnál. Országunk vezetői csak „ügyesen” kihasználják mentális nyomorunkat, mindenen átgázoló öncélú törtetésünket, a környezet felé érzéketlen rövidlátó tyúkeszünket, felelősséget elkerülő gyáva magatartásunkat.

Ennek ellenére hiszünk benne, hogy ennél szinte mindenki többre képes, és egyre többen látják azt a színjátékot, amit „nagyjaink” adnak elő nekünk a mi pénzünkből a mi megtévesztésünkre. Ebben a váltó-rablógazdaságban a cserét mindig megelőzi néhány hangos eset, amikor lám, lám néhányakat feláldoznak az „ostoba” tömegek előtt, hogy megváltóként üdvözölhessük a nyomravezetőt, aki nem jobb a megbukottnál, csak ügyesebb színész.

Természetesen az a legkönnyebb, hogy irányultságunk, vélt, vagy valós sérelmeink alapján választunk egy pártot és tűzön-vízen át kitartunk mellette. Itt elkövetjük ugyanazt a hibát, amit feltehetően az életben is hordozunk nap, mint nap. Ugyanabban pocsolyában topogunk egész életünkben, néha bőszen átlépünk egy másik ugyanolyanba, és ideig-óráig büszkén hisszük, hogy mekkorát változtattunk. Persze ettől még semmi sem változik, csak a nevek országunk gengsztereinek ajtaján.

A bejegyzés trackback címe:

https://igyjartam-hu-politika.blog.hu/api/trackback/id/tr531730499

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása